Kovács Barbara: Tömegszerencsétlenség
Elalvás előtt olvasni szoktam.
Néha rövidebben, általában hosszan.
Lámpám fényére éji lepkék gyűlnek,
Megbeszélést tartani fontos ügyeiknek.
– Nini, egy uborka! – véli egy ostoba,
S szívókájával orrom csiklandozza.
Azt hiszi a jámbor, orromból jóllakhat,
S a társait is hívja: – itt van egy jó falat!
Verdeső szárnyakkal pillék reám szállnak,
Nem látom a könyvet, a szememen sétálnak!
Hajamba tévednek, kiutat nem lelnek,
Zizegnek-mozognak, szörnyen ingerelnek!
Fejemet rázom, csapkodok bőszen,
Hogy a lepkehadat valahogy elűzzem.
Hessegetem őket, arcomról, hajamból,
De ekkor egy új csapat homlokomon landol.
Na, most aztán elég! – kiáltok hevesen,
S a párnámat felkapva szorgosan lengetem.
– Ostoba jószágok, menjetek haza!
Nem vagyok én néktek ízletes vacsora!
Kovács Barbara: Tömegszerencsétlenség