Arany János: SZÉCHENYI EMLÉKEZETE
| Egy röpke szóban annyi fájdalom; |
Éreztük, amint e föld szíve rezdül
| És átvonaglik róna, völgy, halom. |
Az első hír, midőn a szót kimondta,
| Önnön hangjától visszadöbbene; |
Az első rémület kétségbe vonta:
| Van-é még a magyarnak istene. |
| Mely minket a kétségbe buktatott: |
Gyászról, halálról, szív-lesújtva szólt az,
| Napján az Úrnak, ki feltámadott. |
Már a természet is, hullván bilincse,
| A hosszu, téli fásult dermedés, |
Készíté új virágit, hogy behintse
| Nagy ünneped, dicső Fölébredés! |
| Irántunk hő mosolyra engede; |
A négy folyó és három bérc honában
| Kilebbent a tavasz lehellete; |
S melynek halálos – úgy tetszék – elaszta,
| Életre pezsdült a kór sivatag; |
Lassú folyót önérzelem dagaszta,
| Büszkén rohant le a szilaj patak. |
| Gyümölcshozó év biztató jele, |
Hallott korán megdördülő morajja –
| Midőn egyszerre villám sújta le. |
Széchenyi meghalt – Oh, mind, mind csalékony:
| Te víg tavasz-nap! ujjongó mezők!… |
Széchenyi meghalt – S e nagy omladékon:
| Élünk-e hát mi? búsan kérdezők. |
| Olcsó időnek hasztalan soka; |
De vérben, érben a vidám kerengés,
| Mely szebb jövendő biztos záloga; |
Ha célra küzdvén, nagy, nemes, dicsőre,
| Így összehat kezünk, szivünk, agyunk, |
Vezérszó: ildom, a zászlón: előre! –
| Ő az, ki által lettünk és vagyunk. |
| Beteg valál, s nem érzéd, oh magyar; |
Nép, a hazában nem volt már hazátok:
| Sírt még hogy adna, állt az ős ugar. |
S mint lepke a fényt elkábulva issza,
| Úgy lőn nekünk a romlás – élvezet; |
Egy-két kebel fájt még a multba vissza:
| Nem volt remény már, csak emlékezet. |
| Elhagyni a szelíd ég nem kivánt; |
Széchenyit küldé végtelen malasztja
| E holttetembe érző szív gyanánt, |
Hogy lenne élet-ösztön a halónak,
| Bénult idegre zsongitó hatás, |
Reménye a remény nélkül valónak:
| Önérzet, öntudat, feltámadás. |
| Ő megszerette pusztuló faját. |
Oh, nemzetem, ha fognád elfeledni,
| Hogyan viselte súlyos nyavalyád? |
És mennyi harcot küzde önmagával?
| Hány izgatott, álmatlan éjjelen? |
Míg bátorító Macbeth-jóslatával
| Kimondá: „a magyar lesz” – hogy legyen! |
| Azt, ami fő, s mindent befoglaló: |
„Elvész az én népem, elvész – kiálta –
| Mivelhogy tudomány nélkül való.” |
S míg kétle a bölcs, hátrált a tevékeny,
| Bújt az önérdek, fitymált a negéd: |
Ő megjelenve, mint új fény az égen,
| Felgyújtá az oltár szövétnekét. |
| Szétszórt bolyongók a vész idején. |
Már is tüzénél szent lángra hevültünk,
| Fénye világol sorsunk ösvenyén. |
Oh, rakjuk e tüzet, hogy estve nála
| Enyhet találjon áldó magzatunk! |
Ez lesz a méltó, a valódi hála
| Mit a nagy Jóltevőnek adhatunk. |
| Némuljon el, lant, gyönge szózatod. |
Hazám tudósi, könyvet nagy nevének!
| Klió, te készítsd legdicsőbb lapod! |
Évezredek során mit összejegyzél
| Honfi-erény magasztos érdemét, |
Arany betűkkel érctáblába metszél:
| Abból alkosd Széchenyi jellemét. |
| Ki kürtöl, és lerogy a régi fal; |
Tarquin előtt ki arcát megcseréli;
| Fülepet ostoroz lángajkival; |
Ki győzni Athént csellel is szorítja;
| Kit bősz csoport elítél, mert igaz; |
Ki Róma buktán keblét felhasítja –
| Elég… a példa fáj: Széchenyi az! |
| Csak hátra néze, mint Lóth asszonya, |
A nemzet él, a nemzet összeretten,
| Átfut szivén a nemlét iszonya; |
Szól újra: és ím lélek űl a szemben;
| Rózsát az arcra élet színe fest; |
Harmadszor is szól: s büszke gerjelemben
| Munkálni, hatni, küzdni vágy a test. |
| Nem kézzel írt könyv, mely bölcsel, tanít, |
De a lét és nemlét közti határon
| Egekbe nyúló hármas pyramid! |
Ám, hadd üvöltsön a Számum viharja,
| Dőljön nyugatról a sivár homok: |
A bújdosók előtt el nem takarja,
| Melyet ti megjelöltök, a nyomot. |
| Reményben gazdag, tettben szapora; |
A „kisded makk” merész sudárba szökkent; *
| Ifjú! ez a kor: „Széchenyi kora.” |
Nézd az erőt: hatása mily tömérdek –
| De ne imádj: a munka emberé – |
Szellem s anyag, honszeretet s önérdek
| Mily biztosan lejt a közjó felé. |
| Kik műve által lettünk magyarok; |
Nem ügyelénk többé vezérnyomára,
| Mi napba néző szárnyas Ikarok. |
Oh, hogy riadt fel intő jós-ajakkal! –
| S midőn a harc dúlt, mint vérbősz Kain, |
Hogy álla tört szívvel, merev hajakkal –
| Egy új Kasszándra Trója lángjain! |
| Nyugalma egy álarcozott halál; |
S midőn a szív feldobbant, hogy reméljünk:
| Nagy szellem! íme, köztünk nem valál. |
Oh, mely írígy sors önző átka vett el,
| Hogy ébredésünk hajnalát ne lásd? – |
Vagy éppen egy utolsó honfi-tettel
| Tagadnod kelle – a feltámadást?… |
| Hamvad ne sértse káromló beszéd, |
Oh, nézz egedből és örvendj e népen,
| Mely soha így még nem volt a tiéd! |
Leomlunk sírodon szent döbbenéssel,
| A sujtó karra félve ismerünk: |
De Antéuszként majd ez illetéssel
| Küzdelmeinkhez új erőt nyerünk. |
| Hová tekintesz földeden, magyar, |
Hol Széchenyi nevét ne lásd megírva
| Örök dicsőség fénysugárival? |
Ha büszke méned edzi habzó pálya,
| Ha eszmeváltó díszes körbe gyűlsz, |
Ha szárnyakon röpít a gőz dagálya,
| Ha tenni, szépre, jóra egyesülsz; – |
| Fékét, s szabályhoz törni kénytelen; |
Amannak hódol a sziklák csoportja,
| S Trajánusz híre újból megjelen; |
Az ifju szép Pest, ki bizton ölelve
| Nyujt Corvin agg várának hű kezet, |
S az édes honni szót selypíti nyelve – –
| Széchenyié mindez emlékezet! |
| Ragyogja minden távol és közel: |
Áldozni még jerünk – ah, oly sokáig
| Nem értők – Széchenyi szivéhöz el. |
Nem láttuk, e szív néha mit palástol
| Hordván közöny havát és gúny jegét: |
Hogy óvni gyönge csíráit fagyástól
| Őrizze életosztó melegét. |
| Te, az enyészet ágyán porladó! |
Késő, de tartozott szent hódolat hív:
| Egy nemzeté, ím, e hálás adó. |
El kelle buknunk – haj, minő tanulmány! –
| Meg kelle törnöd – oh, mily áldozat! – |
Hogy romjaidra s romjainkra hullván,
| Adjunk, Igaz! tenéked igazat. |
| Mióta, nagy szív, benne nyúgoszol; |
Szentebb a multak ezredévi lapja,
| Mióta, nagy név, hozzá tartozol. |
Koszorút elő!… morzsoljuk el könnyűnket;
| Az istenülés perci már ezek! |
Borítsa ünneplő mirtusz fejünket:
| Reménnyé váljon az emlékezet. |
| Dús élte kincsét, ámbár napja múl; |
Hanem lerázván, ami benne földi,
| Egy éltető eszmévé fínomul, |
Mely fennmarad s nőttön nő tiszta fénye,
| Amint időben, térben távozik; |
Melyhez tekint fel az utód erénye:
| Óhajt, remél, hisz és imádkozik. |
| Nem mindenestül rejt a cenki sír; |
Oszlásodat még a család siratja –
| Oh, mert ily sebre hol van balzsamír?… |
Mi fölkelünk: a fájdalom vigasztal:
| Egy nemzet gyásza nemcsak leverő: |
Nép, mely dicsőt, magasztost így magasztal,
| Van élni abban hit, jog és erő! |
Arany János: SZÉCHENYI EMLÉKEZETE