Zelk Zoltán: Csoda
Oly ismerős e táj és fönn az égen
a hold, mely most kél alkonyi fehéren,
és faggatom magam:
hol is, mikor is láttam? –
s ujjongva felelek,
amikor rálelek
a válaszra: tegnap, egy iskolában…
Ott dülöngéltek, s éppen így, az ágak,
ott kanyargott e cérnaszál patak,
ott terelte haza a kecskenyájat
egy kisfiú a fehér hold alatt,
ott szálltak rá fűszálra és virágra
aludni térő lepkék, bogarak.
Egy tanítónő mutatta e tájat…
Mint birodalmában, úgy vezetett
a bányatelepi új iskolában –
oly fiatal, még maga is gyerek,
De arcán olyan kedves, szép komolyság,
mint aki tudja, rábízva az ország,
mert rá a gyerekek.
Ő mutatta nékem tegnap a tájat:
egy kislány rajzát a faliújságon…
s mit a felnőttek mosolyával néztünk,
itt állok most az élő, zúgó tájon…
Mert olyan szép és nagy csudát tehet
ceruza és ecset
egy kislány kezében,
élő kertet ír, élő réteket
és füvet és virágot ír a réten
és tücsöknótát és alkonyatot –
és fehér holdat az alkonyi égen!
Zelk Zoltán: Csoda