Arany János: SZÉCHENYI EMLÉKEZETE

Éreztük, amint e föld szíve rezdül

Az első hír, midőn a szót kimondta,

Az első rémület kétségbe vonta:

Gyászról, halálról, szív-lesújtva szólt az,

Már a természet is, hullván bilincse,

Készíté új virágit, hogy behintse

A négy folyó és három bérc honában

S melynek halálos – úgy tetszék – elaszta,

Lassú folyót önérzelem dagaszta,

Hallott korán megdördülő morajja –

Széchenyi meghalt – Oh, mind, mind csalékony:

Széchenyi meghalt – S e nagy omladékon:

De vérben, érben a vidám kerengés,

Ha célra küzdvén, nagy, nemes, dicsőre,

Vezérszó: ildom, a zászlón: előre! –

Nép, a hazában nem volt már hazátok:

S mint lepke a fényt elkábulva issza,

Egy-két kebel fájt még a multba vissza:

Széchenyit küldé végtelen malasztja

Hogy lenne élet-ösztön a halónak,

Reménye a remény nélkül valónak:

Oh, nemzetem, ha fognád elfeledni,

És mennyi harcot küzde önmagával?

Míg bátorító Macbeth-jóslatával

„Elvész az én népem, elvész – kiálta –

S míg kétle a bölcs, hátrált a tevékeny,

Ő megjelenve, mint új fény az égen,

Már is tüzénél szent lángra hevültünk,

Oh, rakjuk e tüzet, hogy estve nála

Ez lesz a méltó, a valódi hála

Hazám tudósi, könyvet nagy nevének!

Évezredek során mit összejegyzél

Arany betűkkel érctáblába metszél:

Tarquin előtt ki arcát megcseréli;

Ki győzni Athént csellel is szorítja;

Ki Róma buktán keblét felhasítja –

A nemzet él, a nemzet összeretten,

Szól újra: és ím lélek űl a szemben;

Harmadszor is szól: s büszke gerjelemben

De a lét és nemlét közti határon

Ám, hadd üvöltsön a Számum viharja,

A bújdosók előtt el nem takarja,

A „kisded makk” merész sudárba szökkent; *

Nézd az erőt: hatása mily tömérdek –

Szellem s anyag, honszeretet s önérdek

Nem ügyelénk többé vezérnyomára,

Oh, hogy riadt fel intő jós-ajakkal! –

Hogy álla tört szívvel, merev hajakkal –

S midőn a szív feldobbant, hogy reméljünk:

Oh, mely írígy sors önző átka vett el,

Vagy éppen egy utolsó honfi-tettel

Oh, nézz egedből és örvendj e népen,

Leomlunk sírodon szent döbbenéssel,

De Antéuszként majd ez illetéssel

Hol Széchenyi nevét ne lásd megírva

Ha büszke méned edzi habzó pálya,

Ha szárnyakon röpít a gőz dagálya,

Amannak hódol a sziklák csoportja,

Az ifju szép Pest, ki bizton ölelve

S az édes honni szót selypíti nyelve – –

Áldozni még jerünk – ah, oly sokáig

Nem láttuk, e szív néha mit palástol

Hogy óvni gyönge csíráit fagyástól

Késő, de tartozott szent hódolat hív:

El kelle buknunk – haj, minő tanulmány! –

Hogy romjaidra s romjainkra hullván,

Szentebb a multak ezredévi lapja,

Koszorút elő!… morzsoljuk el könnyűnket;

Borítsa ünneplő mirtusz fejünket:

Hanem lerázván, ami benne földi,

Mely fennmarad s nőttön nő tiszta fénye,

Melyhez tekint fel az utód erénye:

Oszlásodat még a család siratja –

Mi fölkelünk: a fájdalom vigasztal:

Nép, mely dicsőt, magasztost így magasztal,