Vesztergom Andrea: Egy régi-régi nap
Ezer mese fogant szelíden életén,
Olyan volt a kertje is, mint egy vadregény.
Szőlőt metszett, kapált, árvácskát öntözött,
Elbújtam a bokrok s az almafák között,
Kosárban diót leltem – sajnos, mind avas.
Forró volt a naptól a rozsdás hintavas.
Sürgölődtem körötte, jó, hogy kint mosunk,
Kerítésről figyelt az álmos cirmosunk.
S ott volt a rózsa, napsárga, kert királya,
Elvarázsolt éke, büszkesége, bája,
S amíg dúdolgatva az udvart seperte,
Ékét veszítette hirtelen a kertje.
Szégyellős-riadtan, szólni alig mertem,
” Szeretlek, Nagymami” , s elakadt a versem,
Könny futotta szemét… öröm volt és bánat,
Elárvult, hűlt helyét nézte rózsájának,
Simogatott s láttam, könnye ahogy pereg,
Átölelt és súgta: „agyoncsaplak, gyerek”…
Vesztergom Andrea: Egy régi-régi nap