Simon István: A négy kenyér
Fehér volt a hajnal, havas volt
a háztető, s a kapuba’
talán a kék fagyot ugatta
vicsorgó foggal a kutya.
Anyám már állt a teknő mellett,
a lámpa fénye sárga volt.
A kockás párna alól néztem,
ahogy a liszt fölé hajolt.
A szitát figyeltem kezében,
s a véka mintha aranyos
lett volna a ritka fénytől.
A liszt se búza volt, csak rozs.
Láttam, ahogy a vizet önti,
s bugyborékol a kiskovász.
Majd dagaszt, és a fakanállal
a teknő alján kaparász.
Néztem, hogy formálgatja csöndben
a gömbölyű négy kenyeret.
Teknő fölé hajló alakja
a falra árnyékot vetett.
Fagyos hajnalom, ott a párna
izzadtszagú csücske alatt
figyeltem titokban anyámra,
míg fölszakadt a virradat,
és ki kellett az ágyból kelni,
azon kelt meg a négy kenyér.
Tél volt akkor – e téli reggel
emléke mindig elkisér…
Simon István: A négy kenyér