Nadányi Zoltán: Az első pogácsa
Konyhajelmezt öltött
kislányom, Kati,
sütő tudományát
úgy próbálja ki.
Húsz kis pogácsából
csak egy sikerült,
az is furcsán festett,
mikor kikerült.
Botrányos alakja,
rossz fogása volt,
kemény ropogása,
de – pogácsa volt.
Nekem szánta ő ezt,
hozta boldogan,
hát ahogy harapnám,
nem fogja fogam.
Igen ám, de lesnek
lelkes nagy szemek:
„Milyen a pogácsa?” –
„Tyű – mondom – remek!”
Kati csak úgy hízott,
kiszaladt: „Nahát,
ízlik a pogácsám!” –
hallom a szavát.
Magunkra maradtunk:
pogácsa meg én,
hosszan elmerengtem
Kati remekén.
Kicsi és pogácsa,
úgy szemre kevés,
csak a fog sokallja,
mikor belevés.
Nem veszi be, sajnos,
se szám, se begyem:
jó lesz eltüntetni –
hová is tegyem?
Kiskutyánk ott sétált
az ablak alatt,
odadobtam annak:
nesze, jó falat!
Siettem utána
a konyhába ki:
kell, hogy Kati mellett
valljon valaki.
Megettem-e – kérdi
kétkedve anyu,
nagymamácska, ő is
hej, csupa gyanú.
De én megfeleltem,
azért vagyok ott:
„Egy baj volt: kevés volt!” –
Kati ragyogott.
Épp akkor besétál
ám a kiskutya:
mit hoz a szájában
az a kis buta?
Hozza a pogácsát,
még sértetlenül!
Leteszi, otthagyja,
szinte menekül.
Nevetésbe tört ki
most a társaság,
még Kati is, ő is
fogta a hasát.
Mert megtudta ebből,
akit érdekel,
hogy az a pogácsa
– kutyának se kell.
Nadányi Zoltán: Az első pogácsa