Kovács Barbara: A ló
Van egy ló.
Bolyongó.
Ez a neve, ismerem.
Ő is ismer engem,
megszaglászta a kezem.
Ültem rajta egyszer.
Jó volt.
Ló volt,
min akkor közlekedtem.
Szép barna szeme van,
csodálkozva nézett,
simogattam a nyakát,
amíg legelészett.
Aztán vitt.
És mentünk.
Kibomlott a hajam,
és nagyokat nevettünk,
nevetett ő is,
boldog volt, hogy vihet
tócsákon át le a partra.
Sokan néztek minket.
Aztán ügettünk.
Repültünk, azt hiszem.
Sokszor álmodtram,
hogy lovagolni milyen,
hát ilyen:
Szálltunk a fák fölött,
átrepültük a Dunát.
Kár, hogy lejárt a félóra,
mentem volna még tovább
a lóval.
Bolyongóval.
Úgy szeretem!
És ő is szeret, hiszen
megszaglászta a kezem,
és megnézte magának a szemem.
S a fülembe súgta csendesen:
mindig vinne engem.
Csak engem.
Kovács Barbara: A ló