Kovács Barbara: A kályha
Nagyapánál kályha van, begyújtós kályha,
szeretem, ha nagyapa fát rak a parázsra.
Kinyitja a kályhaajtót, belül, mintha élne,
sok – sok kis lángocska, mintha engem nézne.
Odakuporodok a kályha ajtajához,
fújom a tüzet, míg nagyapa fát hoz.
Sustorog a sok fa, úgy, mintha mesélne,
pattognak a szikrák, mintha mindegyikük élne.
Nálunk otthon nem lehet az élő tüzet nézni,
radiátor van mindenhol, az nem is tud mesélni.
Nem ölel körül a kiáradó meleg,
míg csendben kuporogva a tűzre figyelek.
Nem pislog, nem izzik gyönyörű varázzsal,
nem lehet játszani a durrogó parázzsal.
Csak áll a szobában fehéren és némán,
mint egy idegen, úgy bámulva énrám.
Mindig egyforma, nem forró, nem hideg,
ezért szeretem jobban az élő kályha-tüzet!
Kovács Barbara: A kályha