Benedek Elek: Mikulás apó
Amikor télen hullani kezd a hó,
Indul útjára Mikulás apó.
A szél szakállát tépi, lengeti,
De ő kigyelme ezt csak neveti.
Szélnek, viharnak vígan neki vág.
Csak egy arasz neki a nagy világ.
Egy pillanat: mindenütt ott terem.
Hátán egy zsák. Vaj’ mivel van teli?
Miben a gyermek örömét leli.
Mogyoró, dió, az ég tudja, még
Hogy mennyi mindenféle nyaladék.
A zsák kicsiny, egy vékás sincs talán.
És mégis, mégis -mely csodás talány
Ki e kicsiny zsák addig nem ürül,
Míg a jó apó nem járja körül
Szép rendiben egész föld kerekét,
S nem látta annak minden gyerekét.
Alszik a gyerek nép, sejtelme sincs,
Hogy az ablakon zörren a kilincs,
És nyíl az ablak lassan s megjelen
Mikulás apó késő éjjelen.
Jóságos szeme – mely kedves dolog!
Az alvó gyermekekre mosolyog.
Aztán ablak közt egy s mást ott “felejt”
Egy – két mogyorót a földön elejt.
S a koppanásra itt-ott egy gyerek
Megmozdul, aztán tovább szendereg.
Óh kedves éj! Szép álmok éjjele!
Emlékeddel lelkem most is tele.
Hajam, szakállam – fehér, mint a hó,
Öreg vagyok, mint Mikulás apó,
De ezen kedves, szép éjjelen,
Amikor a jó öreg megjelent:
Úgy érzem, újra gyermek lettem én,
Mikulásváró kicsi kis legény!
Benedek Elek: Mikulás apó
