Benedek Elek: A tanyai kis deákok
Vágtat velem a gyorsvonat,
Törülgetem ablakomat,
S kinézek a pusztaságba,
Az alföldi rónaságba.
Nézem, nézem a síkságot,
Gyönyörű havas világot,
Nem látok egy foltnyi zöldet,
Hó fedi az anyaföldet.
A sík róna egy hótenger,
Semerre egy élő ember,
Csak itt-ott egy sunyi róka,
Szinte elmerül a hóba.
Amott tűzláng, meg-meglobban,
Disznóperzselés van ottan;
De csak sejtem, mi történik,
Embert, azt nem látok én itt.
Puszta, puszta, mivé lettél,
Mennyire megöregedtél!
Talán meg is van már halva,
Fektették hóravatalra.
Vágtat, vágtat a gyorsvonat,
Ujra törlöm ablakomat,
S örömömben felkiáltok:
Ahol ni, a kis diákok!
Hej, hogyha most rajtam állna,
A gyorsvonat de megállna!
Aztán szaladhatna tőlem,
Kis diák lenne belőlem.
Odamennék őhozzájok:
Adjon Isten, kis diákok!
Messzi van-e még a messzi?
S ők mondanák: jaj de messzi!
Hej, tanyai kis diákok,
Irigykedve nézek rátok!
Nézlek, nézlek, már nem látlak…
A gyorsvonat tovább vágtat.
Benedek Elek: A tanyai kis deákok