Kisfaludy Károly: Mohács.
Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek,
| Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács! |
Hollószárnyaival lebegett a zordon Enyészet,
| S pusztitó erejét rád viharozta dühe, |
S vak diadalma jelét robogó villámival itten
| Honni vitéz seregink holttetemikre süté. |
Tomori! büszke vezér! mért hagytad el érseki széked;
| Nem halt volna hazánk disze, virága veled. |
Harcz tüze lángitá bizton viadalra kikelted’,
| S érted mennyi dicsők estenek áldozatul! |
Szük vala egy ország! be kicsiny most néma lakásod?
| Tárogatód megszünt, rozsda emészti vasad, |
Nyugodj! rajtad üzé dölyfét a csalfa szerencse;
| A békitő sír enyhe takarja porod. |
Hány fiatal szivet, tele sok szép földi reménynyel
| Sujta le kegyetlen itt a riadó csatavséz! |
Élte kies tavaszán kora sírt hány ifju talála,
| Kit nemrég az öröm lágy öle ringata még! |
Disztelen itt fekszik, deli termete összerutitva,
| Száguldó paripák vasszegü körmök alatt. |
Szög haja fürteivel nem játszik kedvese többé,
| Vér- s tapadó portól elmerevedtek azok. |
Hasztalan áll az uton váró hive friss koszoruval,
| Nem jön-e bajnoka még, félve reménylve vigyáz: |
Hogyha levél zördül, őt sejteti véle szerelme,
| Néz, piheg, arcza tüzel s keble feszülve haboz. |
Ah! de hiába tekint a távol lenge ködébe;
| Elmarad a kedvelt, s érzete búnak ered. |
Végre megérti Mohács veszedelmét; gyönge virágként
| Hervad el a szép szüz néma keserve között. |
Sirja felett enyeleg suttogva az alkonyi szellő
| S a hüség csendes angyala őrzi porát. |
Mennyi nemes bajnok, méltó sok századot élni,
| Fénytelen itt szunnyad s kő se’ mutatja helyét! |
Ősi szabadságért harczolt bár férfikarokkal,
| Rendzavaró hévvel vérbe füresztve vasát, |
Ámde hol olyan erős, kit meg nem dönt sok ezer kar?
| Testhalmok közepett küzd, soha élte szakad. |
Sinli szokott terhét tüzménje, nyikogva kapar, vág,
| Rugdal, rázza fejét, hosszu sörénye lobog; |
Elszáguld, hazatér, s igy hirli vitéz ura hunytát,
| Kit repedő szivvel hölgye zokogva sirat; |
Mig sürü könnye apad, s ő is hű férje után hal,
| S a kiürült háznak csak döledéke marad. |
A tölgy, mely zivatar közt annyiszor álla kevélyen,
| Dőltében viruló ágait igy temeti. |
Hány bajnok hala igy, de csak a boldog leli bérét:
| A meggyőzöttnek csillaga véle tünik. |
Igy hamvadtak el ők alacsony mohlepte gödörben,
| S a feledékenység éje boritja nevök’, |
Hantra dül a pásztor s fütyörészve legelteti nyáját;
| És nem tudja, kinek hőspora nyugszik alatt; |
Titkon meg is eped, szomoru dalt zengedez ajka:
| A hősárnyékok csendesen ihletik őt. |
A csatasikon mély borulattal ballag az utas,
| Elgondolva minő kétes az emberi sors; |
Néz, és elkomorul s lesütött szemmel halad ismét;
| Felpattant sebeit belseje érzi maga. |
Ott, hol az esti sugár gőzfátyolt usztat az éren,
| Mintha fedezgetné, hogy ne tekintse szemünk; |
Ott vegődne Lajos, rettentő sorsu királyunk,
| Sülyedező lova érczhimzetü terhe alatt. |
Hasztalanul terjeszti kezét; nincs, nincs ki segitse!
| Bajnoki elhulltak, nincs ki feloldja szegényt! |
Tátogat a mélység, aranyos pánczélja fakó lesz,
| S összuzott testét hab fedi s barna iszap. |
Ekként halni kinos! s kegyalak! neked életed igy tünt!
| Veszteden a magyar ég napja sokára leszállt. |
Ifju valál, örvényt nem sejtvén szörnyen adózál;
| Szendergő porodat béke lebegje körül! |
Hajh! s ezt visszavonás okozá mind s durva irigység,
| Egységünk törten törve, hanyatla erőnk. |
A sorvasztó láncz igy készüle árva hazánkra;
| Nem! nem az ellenség, ön fia vágta sebét. |
Gyászemlékü vidék! mi sok inség kutfeje lettél:
| Párolgó mezeid bánatos oszlopa ez. |
Nagygyá lett Szolimán gőgét Buda ormai nyögték,
| S kénye vadon dultán annyi viszályra jutánk. |
Hány szűz fonnyada el zsarlónk buja karjain ekkor,
| S a Duna szőke vizén hány rabok usztak alá! |
Birtok nem vala már, idegen lett a magyar otthon:
| Félhold kérkede szét városi tornyairól – |
El! ti komoly képek! ti sötétség rajzati, félre!
| Uj nap fényle reánk annyi veszélyek után, |
Él magyar, áll Buda még! a mult csak példa legyen most,
| S égve honért bizton nézzen előre szemünk, |
És te virulj, gyásztér! a béke malasztos ölében,
| Nemzeti nagylétünk hajdani sirja Mohács! |
Kisfaludy Károly: Mohács.