Petőfi Sándor Levél Arany Jánoshoz

Versek gyerekeknek

Petőfi Sándor Levél Arany Jánoshoz

Versek gyerekeknek

Meghaltál-e? vagy a kezedet görcs bántja, imádott

Jankóm, vagy feledéd végkép, hogy létezem én is?

Vagy mi az ördög lelt?… híred sem hallja az ember.

Hogyha magába fogadt az öröklét bölcseje, a sír:

Akkor béke veled, legyenek szép álmaid ott lenn,

Feddő kérdésem nem fogja zavarni nyugalmad,

Hogy mi okért hallgatsz? mért késel szólni levélben?

Hogyha pedig görcs bánt, menj a patikába, s iparkodj

Meggyógyulni, fiam, s aztán írj rögtön, azonnal.

S ha feledél engem? ha barátod volna feledve?

Dejsz ugy, öcsém, vessz meg, kívánom tiszta szivembül.

Te mikoron nevedet keblem mélyébe leírtad,

Mit tettél, tudod azt? gránitsziklába acéllal

Vágtál életen át múlás nélkűli betűket;

Hát én? én nevemet karcoltam volna homokba,

Melyet, névvel együtt, egy hó szellője is elfúj?

Megköszönöm, ha netán így van… no de elhiszem inkább,

Hogy rosz verseim is vannak, mint hogy te feledtél.

Lomha vagy, itt a bibéd; restelsz, mint jó magam, írni.

Kérlek, hagyd nekem a restséget, légy te serényebb,

Lásd, nekem úgy illik, (s oly jólesik!) úgye lemondasz

Róla, ha én kérlek! – Hah, máris látlak ugorni,

Mint ragadod nyakon a tollat, mint vágod az orrát

A tintába, miként huzod a sok hosszu barázdát

A papiron, ringy-rongy eszméket vetve beléjök…

Mert ne is írj inkább, hogysem bölcs gondolatokkal

Terheld meg leveled s gyomrom, mert semmi bolondabb

Nincsen, mint az okos levelek, s én iszonyuképen

Irtózom tőlök; tán mert én nem tudok olyat

Kompónálni, azért. Ez meglehet. Ámde hogy úgy van,

Esküszöm erre neked túróstésztára, dohányra

És mindenfélére, mi csak szent s kedves előttem. –

Drága komámasszony, kegyedet kérem meg alássan,

Üsse agyon férjét és szidja meg istenesen, ha

Még ezután sem fog nekem írni az illyen-amollyan.

Irjon mindenről hosszan, de kivált, ha kegyedről

Ir röviden, haragunni fogok majd hosszu haraggal.

El ne feledje a barna Lacit s a szőke Julist, e

Kedves gyermekeket. Hát a kert hogy van, amelynek

Rózsáin szemeim sokszor függének, amíg a

Messzeröpűlt lélek hívemhez vitte szerelmét?

És a csonka torony, mely a harcoknak utána

Most szomorún hallgat gyér fű-koszorúzta fejével,

S várja jövendőjét, mely lábát ráteszi, s akkor

Összeomol, mint a koldús, ha kikapja kezéből

A mankót a halál… áll még a gólya fölötte,

Méla merengéssel nézvén a messze vidékbe?

Mindenről akarok, mi nekem kedves vala, tudni.

Jártam azóta dicső szép tájakon, ámde tiétek

Mindig eszemben volt, bár nincs mit rajta csodálni;

A veletek töltött kor tette szivemben örökké.

S jártam azóta magas fényes paloták körül, ahol

Minden, minden nagy; gazdáik lelke kicsiny csak…

Akkor eszembe jutott alacsony hajlékotok, ebben

Mind kicsinyecske, de a gazdának lelke nagy és szép! –

Ejnye, mi a fene lelt engem, hogy szembe dicsérek?

Most veszem észre, hohó! mind, amit mondtam, hazugság,

Csúnya hazugság volt. Le akartam csak kenyerezni

A nótáros urat, hogy… hogy… majd beszerezzen

Bakternek vagy kondásnak falujába, ha e szép

Hívatalok valamelyike meg fog ürűlni idővel.

Hja, nekem is hozzá kell látnom végre, barátom.

Házasodom, tudod azt, s tudod azt is, hogy jövedelmet

Dús uradalmam nem hullat zsebeimbe, mióta

Századik édesapám eladá vagy meg se’ szerezte.

S így az eléléshez nincsen mód, nincs! hivatal kell.

Meghajtom fejemet, szépen mosolyogni tanúlok,

Nyájas szófogadás, kígyó-csúszásu hizelgés

Lesz kenyerem (s zsíros kenyerem)… hah, lesz a kutyának,

Nem pedig énnékem! pusztán a gondolat is már

Lángfelhőket idéz véres szemeimnek elébe,

És szívem tombol, mint a harmadfü csikó, ha

A pányvás kötelet legelőször dobja nyakába

A pásztor, hogy a ménesből kocsirúdho’ vezesse.

Nem a tehertől fél, amelyet húznia kell majd,

Nem! hanem a hámtól, mely korlátozza futását.

És amit így elveszt, azt nem pótolja sem abrak,

Sem pedig a ragyogó szerszám. Mit néki az étel

S a hiu fény! megelégszik ő a pusztai gyeppel,

Bármi sovány, s a záporesők szabad égnek alatta

Verhetik oldalait s a bozót hadd tépje sörényét,

Csak szabadon járjon, csak kergethesse tüzében

A sivatag viharát s a villám sárga kigyóit – –

Isten hozzátok! lelkem múlatni szeretne

Még veletek, kedves hiveim, de az elragadó szél

Képzeletem százrétü vitorlájába beléfújt,

Szétszakad a horgony, fut gályám, elmarad a part,

S ringat habkarján a látkör nélküli tenger,

És mig az orkán zúg, s a felhők dörgenek, én a

Lant idegébe kapok, s vad tűzzel zengi el ajkam

Harsány himnuszodat, százszorszent égi szabadság!

Szatmár, 1847. augusztus 6.

Petőfi Sándor Levél Arany Jánoshoz

Versek gyerekeknek



Versek gyerekeknek – gyerekversek