Finy Petra: Eszterlánc
Amióta nem a Gréta az oviban a barátnőm,
azóta az Eszter az.
Nem olyan kövér, viszont nagyon vékony.
Olyan csontos a válla, hogy azt mondják rá
a szülei, hogy sótartói vannak.
De ez egy hülyeség.
Kipróbáltuk ebédnél, és
kifolyt belőle az összes só,
amit beleszórtunk az ereszcsontja és a válla közötti lukba.
Szeretem az Esztert.
Jókat lehet vele nevetni,
délutáni alváskor lehet vele játszani
ecc-pecc halottat,
meg szuperül lehet vele védeni a tündérvárat
az udvaron, ami egy faágakkal feldíszített mászóka.
És ő olyan jól céloz gesztenyével,
hogy a fiúk sokáig nem tudnak feljönni,
és kalózhajót csinálni a várunkból.
Meg kitalálta,
hogy sokfonatban hordjuk a hajunkat,
aminek anya nem örült,
de azért megcsinálta nekem.
Most úgy nézek ki,
mint egy afrikai kislány.
Meg kaptam olyan színes fagyöngyös
nyakláncot, azzal meg pláne.
Csak az volt a baj,
hogy az Eszter elkérte ezt a láncot.
Először nem adtam neki,
aztán adott egy puszit a Lujzának dühösen,
és akkor odaadtam. Akkor már én is dühös voltam.
Aztán meg nem akarta visszaadni,
és amikor már mindenki minket figyelt,
még a vékony Ihász Kálmán is,
mert azt ordítottuk mind a ketten,
hogy „az enyém”,
és az óvó néni,
aki mindig tudja, mit kell csinálni,
csak állt tanácstalanul,
akkor megszólaltam,
hogy: „Eszterlánc. Ez tényleg az Eszter lánca.”
És olyan jól éreztem magam, mint még soha.
Mintha húsz ilyen gyönyörű láncot kaptam volna,
pedig most adtam oda az egyetlent, amim volt.
Az Eszter meg erre akkora szemekkel nézett,
hogy majdnem elrepült a szembogara,
és nem tudott hirtelen mit mondani,
csak húzogatta a gyöngyöket a láncon,
mint a golyós számolón a golyókat.
Lehet, hogy azt számolta,
hogy hány évig fog tartani ez a barátság.
Talán egy életen át?
Finy Petra: Eszterlánc