Rácz Olivér: A macskavári csata
Ez még akkor történt, régen,
mikor macska s egér szépen
együtt éltek, egy tanyán,
egy kenyéren s szalonnán.
Macska volt a húsbeszerző:
minden berket jól ismert ő:
biztos helyre járt lesre,
kutyáékkal felesbe.
Mert, hogy szómat ne felejtsem,
kutyával sem élt ő perben:
együtt jártak naponta
rétre, tóra, pagonyba.
Kis egérke meg ezalatt
fát aprított, vízért szaladt,
tüzet szított serényen:
otthon sürgött szerényen.
Így éltek hát, éldegéltek,
mondom, szépen összefértek,
amíg egyszer, egy napon
kitört a bonyodalom.
Este, késő holdvilágnál
macska halászott a gátnál:
kutya is jött morogva:
„Mi akadt a horogra?”
„Csitt – szólt a macska -, halkítsd szavad:
elzavarod a halakat!”
De az nem hall, csak morog:
„Siess, a gyomrom korog!”
Macskát elönti a harag:
„Itt egy harcsa, fogd ki magad,
gyere gyorsan, már kábult!” –
súgja hátra kajánul.
Kutya mohón odapattan,
vízbe csapott, csak úgy csattant,
s kényes orrán kirántott
egy jókora vén rákot.
Kutya nyüszít, macska nevet,
nevettében fölhempereg,
s nekigurul – „bocsánat” –
kutya sajgó orrának.
Nosza, kutyának sem kell több!
Azon nyomban páncélt öltött:
fogat, körmöt hegyezett,
s megvolt a hadüzenet!
Kutya sereget toborzott,
lótott-futott, csak úgy porzott,
hadparancsot küldött szét:
„Talpra, itt az ellenség!”
Kürtöt fúttak, dobot vertek,
harcba hívtak minden lelket:
„Akár kutya, akár eb,
mindnyájan ott legyetek!”
Macska sem rémült meg persze:
öt szál bajszát kipederte,
gőgös lett, és hencegett,
szólította egeret:
„Kutyáékra megyek máris,
egymagam, ha eb lesz száz is:
páncélt készíts, sisakot,
s cincogj harci riadót!”
Kényes-büszkén indult hadba,
új címerét mutogatva,
egér vitte egy rúdon,
– gyönyörű volt, mondhatom:
Zöld mezőben, rózsák között
tejszín, túró, tejesköcsög,
fölötte csizmás kandúr,
kicifrázva roppantul.
Így értek a harcmezőre,
a nagy libalegelőre,
ahol pedig ez alatt
gyűltön -gyűlt a kutyahad.
Macska gyorsan fegyverkezett:
puskát, pisztoly jobb kézbe vett,
bal kezébe ügyesen
dárdát fog, legényesen.
Vassisakot tett fejére,
páncélinget a mellére,
derekára buzogányt
akasztott, csak dísz gyanánt.
Most lett aztán egér szorgos!
Még nem mondtam, pedig fontos:
egér híres iparos:
kitanult műlakatos.
Buzgón, fürgén segédkezett:
a szép, fényes vértezetet
gyöngyen összecsatolta
– ennyi volt az ő dolga.
Azután elhúzódott, hátra,
onnan bámult hős macskára,
aki legott lelkesen
nekilódult, sebesen.
Hanem a nagy lendületben
sisakrostély nagyot csetten:
lecsapódik – macska nem lát,
így támadja az eb falkát.
A kutyahad körülveszi,
egy kutyaként esik neki,
tépi, rázza, püföli,
majdhogy agyon nem veri!
Macska nyávog egér után,
hanem az sem áll ott sután:
„Cin-cin”-cincog, s elszalad,
macska – „nyáú-nyáú” – ott marad.
Így törte meg a háború
– elmondani is iszonyú –
macska-,egér- s ebtanyán
a jó viszonyt hajdanán!
Rácz Olivér: A macskavári csata